Kezdhetnénk ezt a cikket akár úgy is, hogy: Hadházi László Keszthelyen a John's Pub-ban evett... a szájával... na meg késsel és villával.

A magyar celebekkel kapcsolatos cikkek hasonló tartalmat szoktak közvetíteni, ezért kezdtem én is úgy a mondandómat, hogy lehetőség szerint több megosztást, illetve nagyobb nézettséget, olvasottságot érjünk el. Az embereknek bármivel ki lehet szúrni a szemét. Ez a „stand up” dolog is egy olyan felület, ahol az-az ember, aki egy picit is tisztában van a múlttal, a humor múltjával és nem Adam Sandler fingós-böfögős poénjain nőtt fel, az már szerintem már vagy két éve felhorkant a tévé előtt, hogy: Haló, engem hülyére vesznek!

Lassan oda jutunk, hogy aki fel tud olvasni egy viccet a Mórickából, anélkül, hogy háromnál többször ne akadjon bele, az kiállhat a porondra és „szórakoztathatja” a közönséget. És itt most nem a Dumaszínházasokra gondolok, hanem úgy unblock a teljes magyar humoriparra, erre a túlcsorduló stand up csomagra.
Szeretném megjegyezni, hogy Hadházi László nem az a botcsinálta humorista, „dumaista”, hanem egy azok közül, akinek tényleg van keresnivalója a képernyőn. Lehet ez ellen ágálni, de teljesen felesleges, hiszen van egy Karinthy gyűrű elnevezésű elismerés, amit 2011-ben Hadházinak ítéltek oda s, hogy mindenkinek tiszta legyen, hogy nem egy műanyag elismerésről van szó, ezt a díjat 95-ben Kern András, 88-ban Nagy Bandó András, 79-ben pedig Hofi Géza kapta.
És most értük el cikkünk igazi témáját, a meg nem született videó anyagát - mivel Hadházi nem vállalhatott videó felvételt - hogy a humor egy hatalmas lágyító körülmény a szabad véleményalkotás keménykalapos arcvonalán. Gondoljunk csak vissza a középkorra, hol az udvari bolond, nem is volt oly annyira bolond, mint az neve sejteni engedné, sokkal inkább volt egy következmények nélkül kimondható negatív, de valahol építő kritika egyedüli szócsöve. Nem is kell ilyen messze menni, hiszen a már említett Hofi Géza is hasonló személy volt az „átkos” rendszer udvari színpadján, sőt ő ezt fel is vállalta, magára vette a bolond szerepét.

Hadházi szeme egy pillanatra felcsillant, mikor a desszert előtt, elé tálaltam kérdésemet, de a válasz, az ő válasza nem ölthetett szavakat. Pedig, mint elmondta, szívesen beszélt volna erről.
Mivel most egy nem létező riportot olvasnak a kedves olvasók, talán egy néhányukban már felvetődött a kérdés, hogy mit is akarok én ezzel az egésszel mondani. Nos, csak annyit szeretnék, amit az én fejemben Hadházi is mondott volna, hogy a nyilvánosság egy nagy adomány, a humor pedig egy hatalmas fegyver, amivel úgy rá tudnak mutatni az emberi, illetve önnön hibáinkra, hogy még csak fel sem háborodunk, sőt kacagunk rajta. Egy olyan tükör, amit ha az arcunk elé tartanak, akkor nem elszörnyülködünk és elfordulunk hibáink láttán, hanem egy kellemes felismeréssel a lelkünkben: nevetünk. És ez a legfontosabb, hiszen ez a nevetés, egy nagyon fontos lépcső, hogy rádöbbenjünk, hol és miben vagyunk hibásak, hol és min kell változtatnunk, hogy a saját és környezetünk életét jobbá váljon. A humor egy finoman tanító szó, s humoristának lenni, igenis nagy és magasztos feladat.
Fel kell hozzá nőnünk, fel kell hozzá nőniük.